Csoszogó öregúr sétáltatta kiöregedett welsh terrierjét a kutyák
számára kijelölt futtatón. Szegény pára, minden egyes lépésénél úgy
tűnt, megadja magát és elterül a földön. Gazdája időközönként
hátrapillantott a nehézkesen cammogó ebre, és mély hangján
kedvesen nógatta öreg kutyáját.
- Gyerünk Bliff, úgy, mintha élnél!
A kutya ilyenkor é erőt véve magán néhány lépés erejéig felvette
gazdája tempóját, majd visszatért a régi, megszokott ütemhez.
Kutyámmal, Damdival - kilenc hónapos, golden retriever hím - a kerítés
mellett elhaladva néztük, a minden bizonnyal matuzsálemi kort megélt,
szinte összeaszalódott kutyát. Érdeklődni azonban nem mertem a
kutya kora felől, ugyanis valahányszor elmentünk mellettük, az idős
ember dühös képpel elfordult tőlünk, még a köszönésemet sem
fogadta. Két hónap múlva, miután kíváncsiságom nem hagyott békén,
más kutyásoktól kezdtem érdeklődni róluk. Kérdezősködésemre
azonban valamennyien a vállukat vonogatták.
- Nem áll szóba senkivel - mondta egy uszkárját ölelgető, középkorú
hölgy.
Ha nem, akkor nem, gondoltam, nem olyan fontos. Két hét elteltével
azonban feltűnt, hogy az öregember egyedül, a barátja nélkül rója a
megszokott köröket. - Elment - ötlött fel bennem. A kis öreg fejét
leszegve bandukolt, járása elárulta magányát és mérhetetlen
fájdalmát. Szívszorító látványt nyújtott. Tudtam, hiába mennék oda,
hogy kifejezzem együttértésemet, csak fájdalmas emlékeit hoznám
felszínre. Ebben a pillanatban azonban villámként hasított fejembe a
megoldás: kiskutya, igen, megvan, egy kiskutya kell neki! Az talán
képes lenne halványítani a múltat és felcsillantani a jövőt. Nem
tétováztam, azonnal elmentem egy welsh terrier tenyésztőhöz, és
kiválasztottam a legszebb kölyökkutyát. Egy kis kék nyakörvet tettem a
nyakára, amire egy cédulát tűztem: "Ne szomorkodj, Bliff küldött, rám
testálta a feladatát. Megígértem neki, hogy amíg élek, hűséges leszek
hozzád."
A következő kutyasétáltatási idő előtt betettem a kis kópét az elkerített
futtató területre, én pedig elbújtam egy sűrűn összevissza gabalyodott
bokor mögé, hogy onnan szemléljem az eseményeket. Az idős férfi,
háta mögött összekulcsolt kézzel tipegett a sétáltató felé. Mikor
észrevette a kis kölyköt, érdeklődve nézett körül, a kutya gazdáját
keresve, de miután elolvasta a cetlit, magához ölelte az izgő-mozgó
állatot.
Másnap Damdival a megszokott időben sétálni indultunk. Már messziről
láttam, a kiskutya önfeledt hancúrozásával miként csalt mosolyt
gazdája ajkára. Amint elhaladtunk mellettük, a férfi reszelős hangon
szólt utánam:
- Nem akarom feltartani, csak szeretném, megköszönni...- a torka
elszorult, és néhány könnycsepp csillant fel a szemében.
- Honnan tudja? - kérdeztem meglepődve.
- Ugyan - legyintett száraz, ráncos kezével. - Nem akar bejönni?
Leültünk egy padra, és a férfi lassan, kutyámat simogatva elmesélte
családja tragikus történetét. Fia három agyvérzést követően tért végső
nyugalomra, s a felesége képtelen volt feldolgozni egyetlen gyermeke
halálát. Addig mardosta a fájdalom, míg egy napon szívéhez kapott, és
összeesett.
- Ezért nem beszélgetek senkivel - tette hozzá torkát köszörülve. - A
kutyám, Bliff, tizennyolc éven át meghallgatta minden bajomat, minek
terhelnék ezzel másokat. - Ekkor felemelte a kócos szőrű kis bestiát, és
egy hatalmas cuppanós csókot nyomott az orrára. Meleg tenyerét a
kezemre téve folytatta. - Azt hiszi, nem vettem észre, hogy a bokor
mögött áll? Tudtam, hogy maga tette be Merdont a sétáltatóba, és
magának köszönhetem, hogy ismét van valaki, aki meghallgatja a
bánatomat.
Ettől kezdve mindennap együtt sétáltattuk a kutyáinkat. A férfi sokat
mesélt az életéről, a háborúról, éhezésekről, a golyók süvítő
becsapódásáról, bombákról és természetesen régi kutyájáról, Bliffről.
- Mindig hittem Istenben. Ő soha nem hagyott el. Tudta, hogy Bliff
hatalmas űrt hagyott a szívemben, ezért két igaz barátot adott, hogy
lelkemet megbékítse