“Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk!” A szabadságnak a világ mindenféle szennyén, gondján, keservén való felülemelkedésnek valami olyan tiszta, magaslati levegője árad ebből a kijelentésből, hogy szinte fölsóhajtunk: De jó volna ide felemelkedni, ezt a tiszta, mennyei, magaslati levegőt belélegezni, teleszívni vele ezt a fáradt, elgyötört, aggódó, szomorú lelkünket! De jó volna ilyen győzedelmes hittel élni ebben a nyomorult világban! Létezik egyáltalán ilyen győzelem a világ felett?

Honnan tudnánk, hogyan éljünk, ha nem hinnénk valamiben, ami nagyobb nálunk? Ki tanítana meg bennünket az életre? Ki mondja meg a fának, mikor jön el az ideje, hogy kisarjadzanak a levelei? Ki mondja meg a rigóknak, hogy meleg lett, s újra észak felé repülhetnek? A madarak és a fák hallgatnak valamire, ami bölcsebb náluk. Gyakran üldögélek egyedül a szabadban, elnézem a liliomokat s mindazt a sok szép rózsaszínű kis virágot, s azt kérdem magamtól: “Ki mondta Nektek, hogy tavasz van, s hogy virágozzatok?” Csak gondolkodom és gondolkodom, de mindig ugyanott lyukadok ki.

Illannak a percek, az órák tova szállnak, elmúlnak a napok, a hetek meg nem állnak. Az idő kezem közt elfolyik, szivárog. Rohan, s mégse jön el az, amire várok? Kapkodok, sietek, végzem robot munkám. Eredményre várok, néha már megunván, hogy süket füleknek hiába beszélek, de nincs nyugodalmam. Zaklatottan élek. Ismerem a titkot, bennem van a nyitja. De miért nem boldog, aki ezt tanítja? Az idő a nagy úr, valami olyasféle dolog, ami fölötte áll az emberi akaratnak.

Megtanít arra az élet, hogy van jó és rossz véglet. Kipróbál a könny és mosoly, a nagybetűs élet a békével nem rokon.Még minden szépnek tűnik, a jó végül úgyis eltűnik. Szavak, tettek, emlékek… pillanatok, mik szívedben élnek. Majd valahogy rájössz,hogy a nagybetűs élet nem az ,mit vártál a szép ígéret. Talán te vagy, kit tenyerén hordoz a sors, vigyázz, hogy ezt soha el ne rontsd! Az Élet szép még ha sokszor úgy érezzük is, hogy nics értelme. Mi az élet értelme?

Változtatni soha nem késő – mert mindig van remény! De ehhez, először is le kell győzni önmagunkat, az általunk felépített és táplált illúziókat, az abból adódó elvárásainkat, valamint a helytelenülbeidegződött életmódbeli szokásainkat. Ennek során el kell jutnunk oda, hogy felismerjük, és megértsük, hogy a látszólag megoldhatatlan és leküzdhetetlen problémáink tömkelegéért, majd annak egyenes következményeként „váratlanul” ránk törő testi-lelki szenvedések jó részéért, elsősorban mi vagyunk a felelősek.

Minden életútját járó keresztény számára elõbb vagy utóbb elérkezik a félelem pillanata. Talán veled is elõfordult már, hogy vihar dúlt aszívedben. Esetleg azt érezted, hogy a szembeszél pont az ellenkezõ irányba visz, mint amerre menni szeretnél; vagy attól féltél, hogy a te, vagy a családod élete hajótörést szenved. Ki kerülheti el a próbatételeket, mely bukás vagy szegénység, depreszszió, kétely vagy kísértés formájában jelentkezik? Sokszor a mellettünk lévõk fájdalma miatt szenvedünk: a fiunk képtelen megtalálni a saját útját, vagy kábítószeres lett; férjünk alkoholista vagy munkanélküli, a számunkra kedves személyek külön élnek vagy elváltak, szüleink idõsek és betegek… Félelemmel tölt el bennünket a minket körülvevõ, háborúkkal, erõszakkal, igazságtalansággal teli materialista és individualista társadalom… Látva ezt a helyzetet kételyünk támadhat: Hova lett Isten szeretete?

Két dologba hasad meg az ember szíve. Ha elkerüli a nagy és halálos szerelem, és ha megtalálja. A világ legnagyobb ellentmondása a nagy szerelem, amire annyira vágyakozunk. Ami kihozza belőlünk az ördögötés az angyalt. Amiben szárnyalunk, de legsötétebb börtönünk is. Amiben megkötözzük a másikat, de fel is áldozzuk magunkat. A szenvedély és félelem rabjai vagyunk. Márpedig mindkettő az ego birodalma, és itt akar bennünket tartani. A legszebbnek és legszentebbnek tartott érzelem a legnagyobb kísértőnk és béklyónk.

Jelenvaló vagyok, amint igazságban és szellemben velem összekapcsolódtok. De ti még mindig a távolban kerestek. Kevesen vannak, akik átadják magukat mint gyermekeim,akik tehát helyes viszonyban vannak velem. Az emberek többsége beszél ugyan Istenről és Teremtőről, hisznek is egy hatalommal teljes lényben – de azt hiszik ez a lény végtelen, és messze van tőlük. Nem tudják, hogy én mint Istenük és Teremtőjük, szeretnék kapcsolatban lenni velük. Azt sem tudják, hogy a kapcsolatot maguknak kell helyreállítani, mert ők voltak akik valamikor eltávoztak tőlem, tehát most maguknak kell a visszatérésre is törekedni.

Sokszor kaphatjuk magunkat azon, hogy nem saját magunkat adjuk. Különböző “álarcokat” viselünk attól függően, hogy milyen társaságban vagyunk éppen. Ezek a “álarcok” általában reflexszerűen, tudat alatt “ugranak fel” arcunkra. Ha viszont tudatosan elkezdjük figyelni, hogy mikor milyen “álarcot” viselünk, abban a pillanatban saját magunkat is megtalálhatjuk. Vajon miért viselünk “álarcokat? Születésünkkor minden szempontból véve csupaszon érkezünk e világra: nemcsak testünk, lelkünk is meztelen, “álarc-mentes”.

Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen, sok öröme van, elveszíthetetlen. Van öröm, amely mindörökre tart, nem árt neki se szó, se tűz, se kard,se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor, mitől a világ oly sokszor komor. Van öröm, amely soha nem apad, s ez az öröm: add másoknak magad, míg élsz, magadat mindig adhatod. Adj szót, vigaszt, ha van falatot, derűt, tudást, vagy békülő kezet, mindez tiéd! Vesd másba s nézheted, hogy nő vetésed, hozva dús kalászt, s meggazdagítva lelked asztalát.