Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen, sok öröme van, elveszíthetetlen. Van öröm, amely mindörökre tart, nem árt neki se szó, se tűz, se kard,se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor, mitől a világ oly sokszor komor. Van öröm, amely soha nem apad, s ez az öröm: add másoknak magad, míg élsz, magadat mindig adhatod. Adj szót, vigaszt, ha van falatot, derűt, tudást, vagy békülő kezet, mindez tiéd! Vesd másba s nézheted, hogy nő vetésed, hozva dús kalászt, s meggazdagítva lelked asztalát. Csoda történik: minél többet adsz, Te magad annál gazdagabb maradsz. Kijártam ínség, bőség iskoláját. Elégedett legyek: megtanultam, Krisztus mindenkor erősít engem, így mindenre van erőm – az Úrban. A gazdagnak sok az irigye, szegénynek a nyomorúsága. A gazdag kevélységre hajló, a szegény könnyen szolgaságra. Nekem egyik sem kenyerem… Voltam én már szegény, de akkor nyomorúságát föl se vettem. Jövőm hite, e szép szivárvány diadalívben állt felettem, légy ezután is énvelem. Csak annyit adj, hogy kenyerünkből másnak is merjünk szegni bátran, de bűntársává ne lehessünk senkinek a hivalkodásban.

A gazdagságtól, szegénységtől Ó, ments meg engem, Istenen! Szenvedő felebarátján miért segített a Samaritánus? Mert jó volt a szeme. Meglátta a könnyeket, és a véres, halálos sebet, mit más nem gyógyíthat, csak a felebaráti szeretet. Mert jó volt a szíve. A nemes lelkek törvénye szerint örült, hogy segíthetett. Jutalmat nem várt, mert az volt a jutalma, hogy életet menthetett. Mert erős volt a keze, mégis gyöngéden emelte nemes terhét, le nem ejtve.

Keze a vértől nem volt tiszta, de ez a vér tisztított mert nem ő ontotta. Mert jó volt a lába, kész volt gyalog menni, a beteget figyelve, nem akart addig pihenni, míg felebarátját el nem helyezte, a vendégfogadó házba. Istenem, adj nekem is jó szemet, szívet, kezet, lábat, mert az élet jerikói útján vérző testvéreim engem is várnak!