A gyertya

Egyenesen, szilárdan áll,
Fénylő szemmel fölfelé néz,
Bár légköre olykor ködös,
Sötét s nyomasztóan nehéz.

Ruhája tiszta és fehér,
Nincs rajta semmi szenny, mocsok,
S ha ráfröcskölnek is ilyet,
Simaságáról lecsorog.

Meghittséget, szeretetet
Serceg lágy-szelíden hangja,
Akkor is, ha körülötte
Ezt senki, senki sem tudja.

Önzetlenül ég, melegít,
A sötétnek nincs itt helye,
Hiszen, mint az igaz ember,
Ő is fényre van teremtve.

Olykor küzd az áramlattal,
És titokban sír talán,
Mert néha sűrű cseppekben
Folynak a könnyek oldalán.

Aztán ismét bíztat, hitre
Serkent, szinte megnő lángja,
Hogy rohamosan csökken, fogy,
Sőt csonkig ég, nem is bánja.

Küldetését befejezte:
Ő eltűnt, s csak azért égett,
Hogy a kereső szívébe
Fényt vigyen és melegséget.

Ahogy most nézem a gyertyát,
Amint serkentően lobog,
Vágy ébred bennem, s most én is
Fényleni, égni akarok.

Hinteni a szeretetet
Önzetlenül jónak, rossznak,
Hogy méltó hirdetője legyek
A

közénk jött Megváltónak.

Túrmezei Erzsébet: Adventi ház

Dombi László
Itt van a tél...

Itt van a tél, átadta langyos helyét a sokszínű ősz,
A zöld lombú fa, és egy bokor, - meztelenre vetkőzött.
Lehullatták sárgult levelüket, bizony nem védenek,
Rejteket sem nyújtanak a buja, titkos szerelemnek.

Zöldellő, tömör lombjaikkal a fák sem bólogatnak,
És a lombtalan tar, szürkén sűrű bokrok sem suttognak.
Nem bújhatnak egymáshoz nagyon fázósak, dideregnek,
Leveleik sem rezzennek, a széllel sem ölelkeznek.

/Ford.: Fodor András/

Tóth Árpád
NOTTURNO

A szürke éj kóbor lovagja lettem,
Mint egy beteg, unalmas trubadur,
S amint az est sok groteszk árnya lebben,
Megindulok, merengve, szótlanul...
Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
Pirulnak az eső utáni tócsák,
Hidegen villog a kék kövezet,
Kápráztat és vezet...

Az égen felhők szállnak, szomorúak,
Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
A földi, párás, fájó sóhajok...
Körül a sok komor körrajzu kőház
- Megannyi szfinx - a szürke éjbe méláz;
Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
Komor ablak-szeme...

Gyóni Géza

Lelkek cseréje

Egész lelkem kapod a dalban:
Megalázott s királyi gőgös,
Vérig kinzott és mégis szánó,
Magasirató, mást dajkáló,
Hivő s pogány egy pillanatban,
Vétkes, vágyas és szűzártatlan
Egész lelkem kapod a dalban.

Egész lelkedet add cserébe:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Csak a szemed s az ajkad látom.
Szemedre és ajkadra szálljon
Titok, kívánság, öröm, álom
S amit csak rejt a lelked mélye:
Soktitkú fátylad lebbentsd félre!

Csodaszerünk, a rozmaring

  Ez a jellegzetes, finom illatú gyógynövény már a középkori gyógynövénymutatókban is szerepelt, és nem hiányozhatott egyetlen kolostorkertből sem. Kneipp, a híres 19. századi német természetgyógyász kedvenc gyógynövényei közé sorolta a rozmaringot.

Amellett, hogy az örökzöldek tűleveléhez hasonló levele kitűnő ízt ad ételeinknek, agyunkat is képes megvédeni a káros hatásoktól.

A napjainkban végzett kutatások megerősítik, amit az ókori görögök már régóta tudnak: a kutatók rámutattak a rozmaring agyunkat védő hatásaira. A rozmaring kivonat olyan összetevőt tartalmaz, amely képes ellenállni a szabadgyököknek köszönhetően lezajlódó káros folyamatoknak az agyban.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...

De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...

Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...

Darvas Szilárd: A nő teremtése

Szóval az Úr legelőször,
Férfiembert alkotott,
Ezzel teltek hosszú évek,
Nappalok és alkonyok,
Ami szép volt, ami jó volt,
Mindent ebbe fektete,
Ő maga is megcsodálta,
Mire készen lett vele:
Domború mell, magas homlok,
Sziklát görgető karok,
És a többi. Részletezni
Nem is nagyon akarok.
Szeme, füle, lépe, mája,
Lába is, hogy lépne rája,
Hogy így visszagondolok,
Csupa, csupa jó dolog.