Charlotte Bronte   idézetek

Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.

Gyöngeségre és oktalanságra vall, ha valaki azt mondja, hogy nem tudja elviselni, amit a sors reá mér.

Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink és úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.

Rokon léleknek érzem, minden mozdulatát értem, s habár származás és vagyon tekintetében tátongó űr választ el tőle, van valami az agyamban és a szívemben, a véremben és az idegeimben, ami szellemi rokonává tesz. Hogy egy-két nappal ezelőtt még egészen másképpen beszéltem? Azt mondtam, semmi közöm hozzá azon túl, hogy fizetést kapok tőle? Megtiltottam magamnak, hogy mást lássak benne, mint kenyéradó gazdámat? De hiszen ez istenkáromlás! Vétek a természet parancsa ellen! Minden jó, igaz, erős, tiszta érzésem őt veszi körül. Tudom, hogy érzelmeimet titkolnom kell; a remény parazsát el kell fojtanom; nem szabad elfelejtenem, hogy ő édeskeveset törődhet velem. Mert amikor azt mondom, hogy rokon lelkek vagyunk, nem úgy értem, hogy én is rá tudom kényszeríteni akaratomat másokra, és hogy belőlem is olyan varázserő árad, mint őbelőle. A lelki rokonságot csak úgy értem, hogy ízlésünk és hajlamaink sok tekintetben megegyeznek. Nem győzöm hangoztatni, hogy kettőnket egy világ választ el egymástól, és azért mégis szeretni fogom őt, amíg csak élek.

Az érzelem, amelyet a józan ész nem fegyelmez, bizony híg ital, az ész viszont érzelem nélkül olyan keserű és kemény falat, hogy alig lehet lenyelni.

Napfényben, jómódban minden csupa virág, de eljönnek a borús napok, eljön a gyász novembere, mikor egyszerre kihűl az ember szíve és otthona, bizony félelmesen ki tud hűlni a szellem tiszta, vigasztaló fénye híján.

Nem tudhatjuk, milyen mély, milyen tágas a szívünk, míg a nyomorúság rá nem bocsátja felhőit és el nem árasztja sötétséggel.

Az erőszakoskodás bűn, a szemtelenség bűn, és mind a kettő utálatos. De a szerelem! A legtisztább angyalnak sem kell elpirulnia ettől. Amikor látom vagy hallom, hogy akár egy férfi, akár egy nő szégyenletesnek tartja a szerelmet, tudom, hogy durva lelkű, és aljasak az asszociációi. Sokan, akik finomnak tartják magukat, s akiknek nyelve hegyén örökösen ott lebeg ez a szó: közönséges, nem tudnak szerelemről beszélni anélkül, hogy el ne árulnák velük született, ostoba alantasságukat. A szerelmet aljas érzésnek tekintik, amelyhez csak aljas gondolatok kapcsolódhatnak.

A szerelem mindenre talál mentséget, csak az aljasságra nem. Az aljasság megöli a szerelmet, elnyomorítja a legtermészetesebb érzéseket is. Becsülés nélkül nincs igaz szerelem.

Akármilyen öregek, csúnyák, megbántottak, elhagyatottak és csüggedtek vagyunk is, amíg szívünkben ki nem alszik az élet parányi szikrája, addig, e kihunyó kis parázs mellett, ott didereg éhesen, kísértetiesen a sóvárgás, elismerés és szeretet után.

Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él.