| |
Képzeljük
el, hogy megyünk egy úton, előttünk egy öregember halad, s rajtunk
kívül senki sem jár arra. Az öreg egyszer csak megbotlik és elesik. Mi
teszünk? Kétségem sincs afelől, hogy a legtöbben odamennének és
segítenének. Lehet, hogy nem mindenki. De azzal, hogy elismerem, nem
mindenki sietne bajba jutott embertársa segítségére, nem azt akarom
mondani, hogy a kivételt képező néhány emberből teljesen hiányzik az
empatikus képesség, amit az imént egyetemesnek tételeztem. Még akik nem
segítenének, azokban is megvan, legalább halványan, az együttérzés,
amely a többieket arra indítja, hogy felajánlják segítségüket.
Természetesen el lehet képzelni olyan embereket, akik éveken át háborús
állapotok között éltek, s többé már nem indítja meg őket mások
szenvedésének látványa. Ugyanez áll azokra, akik olyan helyen élnek,
ahol elterjedt az erőszak és a mások iránti közöny. Elképzelhető, hogy
néhányan éppenséggel élveznék a másik szenvedésének látványát, ez
azonban nem bizonyítja, hogy őbennük nincs empátia. A zavart elméjűeket
leszámítva mindannyian értékeljük, ha valaki kedves hozzánk, ami arra
utal, hogy bármennyire fásulttá váljunk is, empatikus képességünk
megmarad.
A másokkal való törődés jellemvonásában véleményem szerint tükröződik
"a képesség hiánya, hogy elviseljük másvalaki szenvedésének látványát".
Azért mondom ezt, mert velünk született empatikus képességünk mellett
arra is szükségünk van, hogy mások jóindulatot tanúsítsanak irántunk.
Ez fonalként végighúzódik egész életünkön: gyermek- és öregkorunkban a
legszembetűnőbb, de erőnk teljében is elég csupán megbetegednünk ahhoz,
hogy belássuk, milyen fontos számunkra mások szeretete és gondoskodása.
Erénynek tűnhet, ha valaki képes meglenni gyöngéd érzelmek nélkül, de
valójában nyomorult élet az olyan, amelyből hiányzik ez a becses érték.
Nyilván nem véletlen, hogy a legtöbb bűnözőről kiderül: magányosan és
szeretet nélkül nőtt fel.
Az, ahogy a mosolyra reagálunk, szintén azt tükrözi, mennyire hálásak
vagyunk a kedvességért. Számomra a mosoly az egyik legszebb emberi
képesség. Egyetlen állat sem tud mosolyogni - még a kutya, a delfin
vagy a bálna sem, pedig ezek nagyon intelligensek, és szemlátomást
vonzódnak az emberhez. Ami engem illet, kissé mindig elcsodálkozom,
amikor rámosolygok valakire, de ő komoly arccal néz vissza rám.
Másrészt mindig örül a szívem, ha viszonozzák a mosolyomat. Egy
vadidegen mosolya is megindít. Hogy miért? Bizonyára azért, mert az
őszinte mosoly valami alapvetőt érint meg bennünk: azt, hogy
természetünknél fogva hálásak vagyunk a kedvességért.
( Dalai láma) |
Kommentáld!