“Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy rongybábu vagyok csupán, és egy darabka élettel ajándékozna meg, lehet, hogy nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de biztosan megfontolnék mindent, amit kimondok. A dolgok értékét nem abban látnám, amit érnek, hanem abban, amit jelentenek. Keveset aludnék, többet álmodnék; megértettem, hogy ha csak egy percre is lehunyjuk szemünket, hatvan másodpercnyi fényt veszítünk el örökre.
Tovább mennék, amikor mások megállnak, felébrednék, amikor mindenki más alszik. Hallgatnék, amikor ők beszélnek, és mennyire élvezném egy jó csokoládéfagylalt hűvös ízét…

Ha Isten egy darabka életet adna nekem, egyszerű ruhát öltenék, karomat kitárva a nap felé fordulnék, és fedetlen hagynám nemcsak testemet, de lelkemet is.

Istenem, ha oly jó szívem volna, felírnám minden gyűlöletem a jégre, és csak várnám, hogy felkeljen a nap. Van Gogh álmával Benedetti-költeményt festenék a csillagokra, és Serrat dalát szerenádként a Holdnak ajánlanám.

A rózsákat könnyeimmel öntözném, hogy érezzem töviseik fájdalmát, szirmaik szenvedélyes csókját…

Istenem, ha kaphatnék egy darabka életet… Nem telhetne el egyetlen nap sem anélkül, hogy elmondanám az embereknek, akiket szeretek, mennyire szeretem őket.

Minden nővel, minden férfival megértetném, hogy ők a legfontosabbak nekem, így élnék a szerelemmel szerelemben.

Megmutatnám az embereknek, mennyire tévednek, ha azt gondolják, azért nem szerelmesek már, mert megöregedtek; nem is tudják, hogy éppen akkor öregszünk meg, ha nem érezzük többé a szerelmet.

Adnék a gyermeknek szárnyakat, de hagynám, tanuljon repülni egyedül. Az öregeknek megtanítanám, hogy a halált nem az öregség hozza, hanem a felejtés.

Mi mindent tanultam tőletek, emberek…

Megtanultam, hogy mindenki a hegy csúcsán szeretne élni, nem is sejtvén, hogy a valódi boldogság éppen abban rejlik, ahogyan oda feljutunk.

Megtanultam, hogy ahányszor csak egy újszülött apró ökle először szorítja meg édesapja ujját, örök fogságra ítéli azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet.”