Helen Bereg Egyedül...
Egyedül állok sírod előtt,
árnyékot lobbant a gyertyafény.
Visszapörög bennem a múlt,
az elmúlt két teljes év.
Ezerszer feltett kérdés
itt dobol fülemben,
ezt veri a szív,
lüktet fejemben,
sikoltja a lelkem:
Miért?
Veled álmodtam nemrég.
Karomban tartottalak,
lehunyt szemed mögött
akkor és ott vált
nemlétbe a lét.
Sírtam, ringattalak,
hívtalak, ne menj még!
Kétségbe görnyedve
arcodnak suttogtam,
mennybe kiáltottam:
Miért?
Merev, hideg minden.
Ránk esett a sötét,
szürke, rideg színek
magukba festették
tested rózsaszínjét.
Már nem volt könny,
kiszáradt a forrás,
nem volt sikoly
csak néma suttogás.
Megvallottam: szeretlek
s te válaszoltál rá.
Megfagyott ajkadról
olvastam, mit nem mondtál
se halkan, se hangosan sosem:
Szeretlek, nagyon szeretlek.
Bocsásd meg, hogy eddig
nem mondtam neked.
Tudom most már késő.
Ne kérdezd, miért?
Egyedül állok sírod előtt.
Árnyékot játszó gyertyafény
ott táncol álmom mögött,
néha világos, néha sötét.
Ki kell mondanom
hangosan, magamnak is:
Nyugodj békében, pihenj!
Én mindig éreztem, szeretsz.
Fájt, hogy nem mondtad,
de mindig tudtam, miért.
Nem fogadom el a sorstól,
nem fogadom el a halált.
Elmúlt két teljes év.
Te ott vagy valahol,
engem itt hagytál.
Ezerszer feltett kérdés
dobpergés fülemben,
kínban ezt veri a szív,
feszítve lüktet fejemben,
sikoltja a lelkem:
Miért?
Kommentáld!