Helen Bereg
Már várlak
Gyere! Már várlak.
Felékesítettem lelkem
nászgyöngyökkel.
Érted, csakis érted
színcsodává tettem.
Várlak, pergetve
másodpercek végtelenjét,
egyre szebbé, egyre fényesebbé
válik képzeletemben az emlék.
Tudom, te is nászra
fested a várakozást.
Ölelj, mintha tested
utolszor fonódna rám.
Ringass, vágy ütemére
ringass magadba!
Tégy bármit, mit képzelet
a gyönyörért tehet,
tégy testből felszakadó csodát,
varázsold el a percet,
hitesd el, mindig így lesz,
még akkor is,
ha tudom, hazugság.
Nem számít semmi,
mert engem szeretsz.
Érintésemtől összerándul
testedben az akaratlan,
marcangoló, édes vágy:
Ne csak érintés,
sokkal több legyen,
legyen izgató halálba zuhanás.
Megszűnő lét mezsgyéjén
öleljük önfeledten egymást.
Maradjunk örökké együtt,
mert csak az az élet igaz
mit összefonódva élünk,
a többi tudom, hazugság.
Gyere! Itt várlak.
Hajamban érzem
kezed simító rezdülését,
ajkamon már játszik
csókot síró forróság.
Megoldom ruhám,
elsimítom lepedő ráncát,
tisztán zárja magába
tested lenyomatát.
Nászgyöngyökkel
ékesítem lelkem,
mert tudom, te is nászra
fested a várakozást.
Kommentáld!