MÁRIA ÁLMA

Feketével van a csillagég bevonva,
Megváltónk szívrázó esetét gyászolja.
Győzött, győzött immár a sátán ármányja
El vagyon itélve az Isten Báránya.

Kaifás főpapnak udvarában zaj van,
Szót alig hallani a rémséges zajban.
Az ártatlan Jézust holnap meggyilkolják,
Megülik előre, véres, gyászos torját.

Ezalatt kapui álom országának,
Názáret Szűzének titkon megnyílának.
Lelke, mint tükörben lát mindent előre.
Szívét átaljárja a fájdalom tőrje.

Látja, hogy a zsidók a követ mint fújják,
S mint fonják Szent Fia töviskoszorúját;
Látja, mint haldoklik Krisztus a kereszten,
E látványra a Szűz felretten.

Szép piros hajnalban a kakas búsan szól;
"Kelj fel bús virágszál, ébredezz, ha alszol!
Elborult, elborult szép napod világa,
Gyilkosok kezében Szűz méhed virága!"

Felvirrad Mária, a fehér bús gerle,
Viszi lángoló nagy anyai szerelme:
Egy sötét udvarban ácsok faragának,
Odalép, s lelkében gyász-sejtelem támad.

"Oh ácsok szóljatok! Ugyan mit faragtok?
Fejszétekkel szívem gyökerén vagdostok!"
"Mit faragnánk: mint egy súlyos fakeresztet,
Annak, ki köztünk oly sok csodajelet tett!"

Megy, siet Mária, a fehér bús gerle,
Viszi lángoló nagy anyai szerelme;
Egy kormos műhelyben, jobbra az út mellett,
A barna kovácsok ízzó vasat vernek.

"Oh jaj! Mit dolgoztok ti barna kovácsok?
Veri a szívemet súlyos kalapácstok!"
"Egy ártatlan szentet még ma meggyilkolnak:
Készítünk mi hármas vasszeget most annak."

Megy, siet Mária, a fehér bús gerle,
Viszi lángoló nagy anyai szerelme;
Ott röpköd lelkében véres álma egyre,
Titkos gyász-sejtelme szivéről nem megy le.

Míg siet lelkének szörnyű bánatával,
Egy szilaj népcsordát pillant meg távol:
Látja Jézus gyönge vállán a keresztet,
Melyet rá durva hóhérok vetettek.

Mintha sajgó szivét megmarkolták volna,
Ég s földet megrázza keblének fájdalma,
Szent Fiához menne, jaj de nem eresztik,
Jézus vércseppjei az ösvényt befestik.

Megy e vérnyomon a Kálváriára...
Menjünk mi is hívek, induljunk utána.
Szedjünk gyászvirágot ama kínos pályán,
Melyen végigmegy a Szeplőtelen Bárány.

Sír, zokog az úton a gyötrelmek anyja,
Tenger sűrű habja az Ő nagy fájdalma;
"'Oh jaj gyöngyvirágom, szép zöldelő ágom,
Meg kell halnod, jaj, jaj a keresztfa-ágyon."

Függ már a kereszten váltságunk nagy ára,
Az egeknek arany ajtaja kitárva.
A hétfájdalmú Szűz roskadoz zokogva,
Lelkünk rózsafáját csókokkal halmozza.

"Oh hegedj be mély seb, hegedj be véres seb!
Melyet Fiam testén ütött a hegyes szeg!"
Így sír, s ha Magdolna mellette nem volna,
Szörnyű gyötrelmében a földre omolna!!

"Libanon galambja, oh ne búslakodjál,
Szegfűszál Mária, oh ne hervadozzál!"
Így vígasztalja őt, jaj,de mind hiába!
Csak sír, csak hervadoz a szűzek virága.

Most valósula be szívrepesztő álma,
Nincs ír, nincs balzsam már az Ő fájdalmára.
Sírjunk Máriával mi is mindhalálig,
Míg bánatos lelkünk a testtől megválik!

(népköltészetből)

*