Kosztolányi dezső: ÉNEKEK ÉNEKE
Nem hagysz nekem eleget enni
mannás szájadból sohasem,
hogy megtanits örökre lenni,
lángként lobogni, éhesen.
Nem hagysz nekem sohasem inni
áldott melledből eleget,
hogy tudjak a szomjamba hinni
s úgy nézni téged, mint eget.
Az asztalodhoz hivsz naponta
és mintha rútul játszanál,
a dús teríték csupa pompa,
de üres a pohár, a tál.
Én, férfi, ennék, egyre innék
s te a múlót megfékezed,
igérve mindég, tiltva mindég
mint papnő emeled kezed.
Mint szajha kínálsz csók izével
és körmeidnek éle metsz,
itatsz a könnyeim vizével,
kongó reményekkel etetsz.
A te kegyed áldása megvert,
a te oldásod megkötött,
s libegve tartasz engem, embert,
az isten és állat között.
Igy váltod a multat jelenné,
hogy itt se légy és megmaradj,
a végeset is végtelenné
és bárhová nézzek, te vagy.
Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
te vagy, ki küld és hívogat,
futnék tetőled s visszamennék,
dajkáld el az én kínomat.
Lásd, én tudom mi e bújócska,
tudom, mi itt e lakoma,
ó folyton-új és folyton-ócska
természet ősi cinkosa.
De mondd, miért e gyatra-elvű
földön nevelni ily hitet,
miért e fájdalmas remekmű,
bennem mi végre épited?
Titokzatos, örök müvésznő,
ki ezt a sorsot rótta rám,
boldogtalan játékra késztő,
csodára nevelő anyám.
Kommentáld!