Az
a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos
pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli
félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt
hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos
lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az
enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az
aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük,
hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek,
hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy
tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni,
mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük
egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az,
amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor
föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért
élni.
Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek
meg. Ha nem csak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden
idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet
kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam
benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested
rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet -
azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most
derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid
adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem
is.
Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen
ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját
ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal,
nemes és szennyes gondolattal együtt. És ez az egyetlen ember az, akit
valóban szeretek. Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és
egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen
sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak
egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a
sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem
tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.
A szeretet és a bölcsesség ugyanannak az éremnek a két oldala. Szétválaszthatatlan.
Az igazi szeretetet nem adjuk vagy kapjuk, az van.
Figyeld meg, minden érzelmi kapcsolat megszűnése a
halálélményhez hasonló. Nem azt éljük meg, hogy kiléptünk egy ismerős
sugárzás hatókörzetéből, hanem hogy az egész megszűnt örökre. Nincs
adás, nincs vétel többé. Ez az érzelmi szeretet nagy tragédiája. Ha nem
érinthetem, ha nem érezhetem -, akkor nincs is. Elment, elutazott,
meghalt.
Amikor az én magánszívem és a te magánszíved
rádöbben, hogy együtt!... Amikor rájövünk, hogy benned is, bennem is van
egy fájdalmasan különálló, de mégis összetartozó, széttéphetetlenül
közös Élet, és ettől ver a szívünk - ez a szeretet.
Ha szeretsz, megszűnik az idő. Minden igaz ölelés
örökké akar tartani, s akit szeretek, nem tudom elereszteni, mert akkor
újra kizuhanok a paradicsomból, és megint üres lesz az életem.
Aki szeret, nemcsak boldogságot, de mérhetetlen sok
szenvedést is átél. Minden múlandó. Néha nem is bánjuk. Ha hideg a
szívünk, és nem szeretünk valakivel lenni, számoljuk az időt: múljon már
el. Csak ha szeretünk, akkor állítanánk meg az időt. Akkor jó lenne, ha
örökké tartana az élet. A szeretet az egyetlen olyan állapot, melyről
elvarázsolt lelkünk tudja, hogy ÖRÖKKÉVALÓ. Az "enyém vagy, s én a tiéd"
időtlen állapot.
Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a
fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még
elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy
jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már
nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az
ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt
jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni,
szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd
hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.
Kommentáld!