Nadányi Zoltán: Csöndes ének
Begyógyult már a fájó seb
Csöndesen.
Behegedt, már a helyét sem
Érezem.
Lassan, lassan, észrevétlen’
Elhagyott a fájdalom;
Elhagyott... épp csak egy kissé
Volt hűbb nálad, angyalom,
Édes, hűtlen angyalom.
Minden egyes könnycseppel, mit
Hullatunk,
Kevesebb lesz, folyton fogy a
Bánatunk;
S minden egyes szálló sóhaj
Visz belőle valamit...
– Hej, az idő, hej, az idő
Tűrni lassan megtanít,
Lassan-lassan megtanít...
Nem fáj már a szívem többé,
Nem sajog.
Megszűntek már a könnyek, a
Sóhajok.
Élek szépen, békességben,
Nem háborgat már a múlt;
Mint a tájra az éj fátyla,
A feledés ráborul,
Szép csöndesen ráborul...
Túlságosan nagynak hittem
A sebem,
Azt hittem, hogy mindhalálig
Viselem.
Az alvó is azt gondolja,
Hogy már hull a mélybe le,
Pedig csak a vánkosáról
Csúszott alá a feje,
Csak lecsúszott a feje...
Hogyha arcom néha mégis
Elborúl
És bús vagyok: már csak olyan
E ború,
Mintha hűvös eső után
Kint járunk a fák alatt
S ránkhull az a pár fagyos csepp
Mi a fákon megmaradt,
Pár csepp, ami megmaradt...
Kommentáld!