A régi hárfa
Egy ódon kastély, kopár rideg falán,
Egy ócska hárfa függött hajdanán.
Húrjait belepte az idők pora
Hogy utoljára szólt bájos dala
Réges régen valaha.
Volt édes hangja, bűvős éneke,
Húrjából ömlött a csodaszép zene.
Lelkéből szeretet árja folyt,
Most hát láthatod, hogy dicső,
Szép hárfa volt.
De jaj, sok év jött és sok kihalt,
A hárfa átélt sok vihart.
Húrját meglepte az idők szele
S ma már nem zenghet vele
Szív s lélekkel tele.
Hiába töpreng a kastély Ura,
Hiába jönnek nagy Mesterek sora,
Illesztgetik a hárfát, de hasztalan,
A hárfa… halva van.
De ím, egy csillagporos nyári estelen,
A tölgyfa ajtó nyílik nesztelen.
A nagy terembe léptei kopognak,
S a hárfa előtt megáll hallgatag,
Egy tisztes, ősz alak.
És szól: a hárfa miért hallgat vajon?
Miért függ ily árván, a kopár falon?
Tán eltörött, összhangja felbomlott?
A ház ura szomorúan válaszolt.
Réges-rég elromlott.
Leveszi a hárfát az idegen
Egyet feszít húrjain észrevétlen,
Karcsú nyakán valamit helyre tolt
A hárfa újra jó volt.
A régi tisztes dallam újra cseng,
A nagy terembe újra visszhangozva zeng.
A rokkant hangszer hangja visszatért,
Szeretetről, boldogságról beszélt,
Hű Mestere kezén.
Amíg mindenki csodálva kérdezi,
Hogyan tudta így újjá teremteni?
Az idegen csupán annyit mond még:
Ki e dicső hárfát csinálta rég,.
A Mester én valék.
Bűntől, nyomortól összetörve mind,
Lelkünk hárfája, hogy szóljon megint,
Nem kell hozzá- e földön semmi sem
Nem kell hozzá sok nagy tudós esze,
Csak Mesterünk keze.
Kommentáld!