Arany-Tóth Katalin: Úton...
- Nagymamámhoz -
Egyszer majd nem jön senki az úton.
A jövő, csak tétlen teher.
Vállunkon visszük a múltat,
a jelen múló perceivel.
A halál kínját már
kriptába húznád,
de még rabságba ejt
a remény. Apró mozaikká
törtek benned a képek: léted
múló tünemény.
Rémült félelmed olykor
révületbe téved.
Én csak nézlek.
Nézlek, s hallgatok.
Idegen csend sző át
minden gondolatot.
Hogy menni,
vagy maradni volna jó,
s ha menni kell, kitart-e
végig az útravaló...?
Nem jön sehonnan válasz.
Csak egy-egy kézfogásnyi
támasz, mit fáradt
lelkednek adhatok.
Megbékélni, elfogadni kéne,
mi ellen nincs tett, se szó!
De ki mondja meg, születni,
vagy halni könnyebb,
s e hosszú percek, melyek
bábaként a halálba visznek,
még meddig, meddig köveznek?!
S hogy a Szeretet...
ugye, az, mindvégig
jelenvaló?
Hű hited lassan
az Úr zászlajára tűzöd,
s az aggok bölcs békéjével
tűröd, ahogy erőid semmivé
foszlanak. Könnyem, képzelt
templomok oltárára fakad.
Hollók köröznek az égen.
A reggel sápadt, borús és hideg.
Lágy szirmú árvácskákat takarnak
a fák ágairól hulló őszi levelek.
Kommentáld!