Bálint Dániel
Az öreganyó
Tiszta hó pihen, a sötét hanton,
bús gyász dala szól, a törött lanton.
Csendesen búg, a sírok közt a szél,
öreg kereszt előtt, egy anyóka üldögél.
Csillogó könnyeit, a kendője nyeli el,
s a fekete perzsára, a hó rászemetel.
Gubbaszt és nézi a sötét keresztet,
alatta fekszik az, kit valaha szeretett.
Kérges kezeiben rózsafüzért morzsol,
míg ajka halkan rövid imát mormol.
Eszébe jut a kép a régi szeretőről,
majd egy másik a gondoskodó férjről.
Ó, hogyha láthatnád, gondolja magában,
tenmagadat látom, a kisunokánkban.
Deli legény lett ő, amilyen te akkor voltál,
mikor még pajkosan, a jegykedőmért jártál.
Fiaid jól vannak, kár volt úgy aggódnod,
legkisebb maradt itt, ki rólam gondoskod`.
Eképpen imádkoz`, emlékszik és mesél,
s magában legbelül, már megváltást remél.
Változik az idő, a szél is dühösen fú,
mindjárt elkezdődik, az égiháború.
Észre veszi ezt, lassan az anyóka,
s elindul a hóban, botra támaszkodva.
Nehezen halad már, óvatosan lépdel,
arca elé húzva a perzsát, remegő kezével.
Csikorgott, ropogott, a hó a csizma alatt,
míg a hófúvásban, haza felé haladt.
Megkönnyebbül mikor, beteszi az ajtót,
kizárva a hideget, a szelet, és a hót.
Vállkendőről eztán, lerázza a havat,
majd reszkető kézzel, gyufa után matat.
meggyulladt a láng, s kitágul a fény,
apró lángok játszanak a száraz venyigén.
melengető lángok elé, az anyóka leül,
imára font kezekkel, szépen elszenderül.
Kommentáld!