Vesztett álmok Kun Magdolna
Anyám, mikor bölcsőmben ringattál
és felnéztél az égre,
láttad azt a csillagot, mely zúzottkőként
kúszott a lenn örvénylő mélybe?
Anyám, a te csillagod volt az, vagy az
enyém? Már nem tudom.
De érzem, minden újabb nappalon,
elveszett álmaid látom, fekete szárnyakon.
Te apám siratod, én a múltamat.
S míg ülünk egymás mellett hallgatag,
- könny ízűvé válnak a valaha hallott,
Itt maradt szép szavak.
Mondd anyám, miért fáj ennyire az élet?
Én látom két szemedben az átélt rosszat,
de te mégis vigasztalsz engem, s mondod,
hoznak a napok ettől sokkal jobbat.
Ráncos ajkadból még feltör egy-egy mondat.
Apám szavai, mit igaznak vélsz ma is,
Pedig már réges-régen holtak.
Ő mondta egyszer, ha jól emlékszem akkor,
mikor gyermekként felkapott,
és pajkos mosollyal feldobott a magasba,
ahol rám mosolyogtak a szeretetangyalok.
- Vigyázz kicsi lányom, a túlzott ragyogás is
megtéveszti az embert…
Ha egyszer ölelésre vágyik gyermeki kezed,
ne feledd el, mindig csak azt szeresd,
kinek szemében felfedezed a csillagok mását,
mi ezer gyémántnál fényesebb.
Kommentáld!