"S mintha ez nem lenne elég, csodálatos túlélőképességet mutat az a nézet, amely szerint Telekit – régi magyar hagyomány – meggyilkolták.
1941. április 3-án reggel fél hét tájban vette észre az ablakokat kinyitó inas, hogy az ágyban fekvő miniszterelnökkel valami baj történt. Némi zavarodottság után sietve értesítették az orvosokat és Teleki családját, továbbá a kormány tagjait, akik a délelőtt folyamán mind megérkeztek a Sándor-palotába. Egy félórára a kormányzót is magára hagyták a holttesttel. Horthynak alkalma lehetett elgondolkodni úgy is, mint Teleki két búcsúlevele címzettjének. A kormányzó még aznap Bárdossy Lászlót nevezte ki a kormány fejének. Teleki március végétől mindennel küszködött, amit a szakirodalom preszuicidális szindrómaként ismer: alvászavarai voltak, régóta meglévő depressziója is kiújult, fokozatosan elmagányosodott: gyermekei távol voltak tőle, felesége halálos betegen feküdt egy budai szanatóriumban, s a miniszterelnöknek néhány napon belül szembesülnie kellett bel- (nemzetiségpolitika Szatmárban) és külpolitikája (jugoszláv válság) kudarcával. Híressé vált búcsúlevelei saját kezétől származnak, és igenis, Teleki Pál néha leírt csúnya szavakat, sokkal cifrábbakat is, mint a „legpocsékabb nemzet”.
Arról, hogy a németek gyilkolták volna meg, eddig semmiféle forrás nem került elő. Berlinnek sem érdeke, sem oka nem volt meggyilkoltatni Telekit. A Teleki meggyilkolása-legendakör érdekes módon átfedéseket mutat a sumér rokonság kutatásával."

Voltak még fon­tos­ko­dó ol­va­sói le­ve­lek az or­szá­gos na­pi­lap­ok­ban és ko­moly ta­nács­ta­lan­ság ab­ban, hogy hol is van­nak már Te­le­ki-szob­rok az or­szág­ban (Szol­gá­la­ti köz­le­mény: két büszt­je van ne­ki, egy Gö­döl­lőn, egy meg az ér­di föld­raj­zi mú­ze­um kert­jé­ben. A köz­gaz­da­sá­gi egye­te­men csak egy em­lék­táb­lát ta­lá­lunk.) Fel­tű­nő volt azon­ban az, hogy a tör­té­né­szek leg­több­je csend­ben ma­radt, vagy ha nyi­lat­ko­zott, ak­kor oly­bá tűnt, mint­ha a fo­gát húz­nák. E so­rok szer­ző­je csak kor­lá­to­zott mér­ték­ben tar­to­zott a fog­fá­jó­sok kö­zé, és kény­szert ér­zett a réz ún. ki­vá­gá­sá­ra a Rubicon ha­sáb­ja­in, ez is az igaz­ság­hoz tar­to­zik. A Fi­desz mé­lyen hall­ga­tott – va­ló­szí­nű­leg jól tet­te. Ezen meg­fi­gye­lé­se­ink azon­ban vaj­mi ke­ve­set szá­mí­ta­nak. Nem fel­ada­tunk el­dön­te­ni, le­gyen szo­bor, avagy sem, meg hogy hol áll­jon. Ül­jön. E ter­het le­vet­te ró­lunk Balatonboglár ön­kor­mány­za­ta, és ez na­gyon he­lyes.
A ké­sei ku­ta­tó szá­má­ra ne­he­zen meg­ma­gya­ráz­ha­tó az a szí­vós­ság, amel­­lyel Te­le­ki nem­ze­dé­kek em­lé­ke­ze­té­ben meg tu­dott ra­gad­ni, s hogy az el­len­té­tes né­ze­tek üt­kö­zé­se ilyen szik­rá­zást idéz­he­tett elő. Egy­fe­lől igaz, hogy Te­le­ki egy sor olyan tör­vényt tá­mo­ga­tott, szor­gal­ma­zott, sza­vaz­ta­tott meg éle­té­ben, ame­lyek ma­gya­rok szá­zez­re­it re­kesz­tet­ték ki a nem­zet­ből. An­ti­sze­mi­ta volt, na. És nem azért, mert meg akar­ta men­te­ni a zsi­dó­kat, ha­nem mert a kö­zép- és ke­let-eu­ró­pai po­li­ti­ku­sok­nál van egy ki­tar­tó, bár nem túl ro­kon­szen­ves ha­gyo­mány, amely ar­ra kész­te­ti őket: nem­ze­tük mo­der­ni­zá­ci­ó­ját egy­né­mely ki­sebb­ség ro­vá­sá­ra va­ló­sít­sák meg. Iuliu Maniu és Edvard Benes ar­ra jött rá a har­min­cas évek­ben, hogy a ma­gya­rok za­var­nak, ki kell rak­ni őket. Te­le­ki az új (nem dzsent­ri) kö­zép­osz­tály leg­ko­mo­lyabb aka­dá­lyát lát­ta a ma­gyar zsi­dó­ság­ban, és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ele­jén ő is kor­lá­to­zá­suk­ban/el­tá­vo­lí­tá­suk­ban gon­dol­ko­dott. Nem ér­te meg a vész­kor­sza­kot, és nem tud­hat­juk, mit tett vol­na 1944-ben.
Más­fe­lől Te­le­ki tu­da­tos elit-po­li­ti­ká­ja, az or­szág füg­get­len­sé­gén mun­kál­ko­dó kor­mány­zá­sa és ön­ként vál­lalt ha­lá­la jócs­kán ár­nyal­ja a ró­la al­ko­tott/al­kot­ha­tó ké­pet. S bár a két szem­lé­let­mód (ki­re­kesz­tő/nem­zet­épí­tő Te­le­ki) ko­ránt­sem összegyeztethetetlen, az ös­­sze­csi­szo­lás­ra nem so­kan haj­lan­dó­ak. Egy­mást ki­zá­ró iden­ti­tá­sok küz­del­me zaj­lik, és a jó­zan­ság­nak alig van te­re­pe. S mint­ha ez nem len­ne elég, cso­dá­la­tos túl­élő­ké­pes­sé­get mu­tat az a né­zet, amely sze­rint Te­le­kit – ré­gi ma­gyar ha­gyo­mány – meg­gyil­kol­ták.
1941. áp­ri­lis 3-án reg­gel fél hét táj­ban vet­te ész­re az ab­la­ko­kat ki­nyi­tó inas, hogy az ágy­ban fek­vő mi­nisz­ter­el­nök­kel va­la­mi baj tör­tént. Né­mi za­va­ro­dott­ság után si­et­ve ér­te­sí­tet­ték az or­vo­so­kat és Te­le­ki csa­lád­ját, to­váb­bá a kor­mány tag­ja­it, akik a dél­előtt fo­lya­mán mind meg­ér­kez­tek a Sán­dor-pa­lo­tá­ba. Egy fél­órá­ra a kor­mány­zót is ma­gá­ra hagy­ták a holt­test­tel. Hor­thynak al­kal­ma le­he­tett el­gon­dol­kod­ni úgy is, mint Te­le­ki két bú­csú­le­ve­le cím­zett­jé­nek. A kor­mány­zó még az­nap Bárdossy Lász­lót ne­vez­te ki a kor­mány fe­jé­nek. Te­le­ki már­ci­us vé­gé­től min­den­nel küsz­kö­dött, amit a szak­iro­da­lom preszuicidális szindró­ma­ként is­mer: al­vás­za­va­rai vol­tak, rég­óta meg­lé­vő de­pres­­szi­ó­ja is ki­újult, fo­ko­za­to­san el­ma­gá­nyo­so­dott: gyer­me­kei tá­vol vol­tak tő­le, fe­le­sé­ge ha­lá­los be­te­gen fe­küdt egy bu­dai sza­na­tó­ri­um­ban, s a mi­nisz­ter­el­nök­nek né­hány na­pon be­lül szem­be­sül­nie kel­lett bel- (nem­ze­ti­ség­po­li­ti­ka Szatmárban) és kül­po­li­ti­ká­ja (ju­go­szláv vál­ság) ku­dar­cá­val. Hí­res­sé vált bú­csú­le­ve­lei sa­ját ke­zé­től szár­maz­nak, és igen­is, Te­le­ki Pál né­ha le­írt csú­nya sza­va­kat, sok­kal cif­ráb­ba­kat is, mint a „leg­po­csé­kabb nem­zet”.
Ar­ról, hogy a né­me­tek gyil­kol­ták vol­na meg, ed­dig sem­mi­fé­le for­rás nem ke­rült elő. Ber­lin­nek sem ér­de­ke, sem oka nem volt meg­gyil­kol­tat­ni Te­le­kit. A Te­le­ki meg­gyil­ko­lá­sa-le­gen­da­kör ér­de­kes mó­don át­fe­dé­se­ket mu­tat a su­mér ro­kon­ság ku­ta­tá­sá­val. A le­gen­dák el­ső és leg­el­szán­tabb kép­vi­se­lő­je, Zakar And­rás ez utób­bit is mű­vel­te. 1983-ban, Bécs­ben meg­je­len­te­tett, mű­hely­ta­nul­mány­nak ne­ve­zett köny­vé­ben ir­re­á­lis és ön­ma­gá­ban is lo­gi­kát­lan konst­ruk­ci­ót vá­zolt fel a tu­dós-po­li­ti­kus lik­vi­dá­lá­sá­ról. Mű­vé­nek eré­nye, hogy szá­mos olyan sze­rep­lő nyi­lat­ko­za­tát köz­li, akik a het­ve­nes évek­ben még élet­ben vol­tak, s az ese­mé­nyek szem­ta­nú­i­ként ér­té­kes rész­in­for­má­ci­ó­kat ad­tak a mi­nisz­ter­el­nök ha­lá­lá­ról. A gyil­kos­sá­gi le­gen­da té­zi­sei a nyolc­va­nas évek­ben el­ér­ték a His­tó­ria cí­mű fo­lyó­ira­tot, s ott bi­zo­nyos nyil­vá­nos­sá­got kap­tak. A ki­lenc­ve­nes évek­ben a le­gen­da­kör tel­jes pom­pá­já­ban meg­mu­tat­ta ma­gát hí­ve­i­nek és el­len­ző­i­nek. Or­szá­gos na­pi­lap­ok­ban, rá­dió­mű­sor­ok­ban, havilapok és egye­sü­le­ti hír­le­ve­lek ha­sáb­ja­in je­len­tek meg újabb ada­lé­kok, vagy Zakar té­zi­se­it vissz­hang­zó írá­sok, s nem csak ama­tőr múlt­ku­ta­tók, ha­nem más tör­té­ne­ti rész­disz­cip­lí­ná­ban ma­ra­dan­dót al­ko­tó tu­dó­sok (Szil­ágyi Fe­renc iro­da­lom­tör­té­nész, Csapodi Csa­ba tör­té­nész) tol­lá­ból is. A di­let­táns és a tu­dós ér­tel­me­zé­sek­ben azon­ban volt né­hány kö­zös vo­nás: amel­lett, hogy le­vél­tá­ri vagy más for­rá­sok­kal nem ter­hel­ték meg őket, szer­ző­ik nem is­mer­ték ala­po­san sem Te­le­ki élet­mű­vét, sem a kort, amely­ben élt.