Mint törött szárnyú madár,
Ki nem tud repülni.
Ki nem tudja a vihart
Elkerülni.

Szárnyaival csapdos
Erre-arra,
Kinek nincs a vihar felett
Semmi hatalma.

Szomorúan néz
A felhőkre vissza,
Csapzott szárnyakkal,
De lelke tiszta.

Emberke!
Nézz rá a madárra,
Tanulj tőle élni,
Tanuld meg, hogy nem kell
Az élettől félni!

Repülni nem csak
Szárnyakkal lehet,
Hisz lélekben is repülhetsz
A felhők felett!

Átadták a Kossuth- és Széchenyi-díjakat - íme a lista

Forrás: MTI

A díjazottak Schmitt Pál szerint az alkotásban és cselekvésben megosztott tehetségükkel azt bizonyítják, hogy - Ottlik Géza szavaival - a világ mégis különb hely, az emberi élet mégis nagyszabásúbb dolog, mint amilyennek emberi ésszel látszik. Mint fogalmazott, egy díj voltaképpen nem más, mint tettenérés, a közösség észreveszi és értékeli, ha valaki a maga területén, a hivatásában olyan magasságban jár, hogy egyszerűen muszáj felnézni rá.

Gyulai Pál: Hazám

Sokszor valál már életedben
Veszendő, oh szegény hazám!
Tatár, török és német gyilkolt
S haldoklál fényes rabigán:
Mi lesz majd sorsod a jövőben?
Ki tudja azt; sötét titok;
De most, de most, ha rád tekintek,
Csak sírok és csak sirhatok.

Nem gyáva bú e könnyek anyja,
Haragom sirja azokat;
Beszélünk hangos, büszke szóval,
S hazánk még csak névben szabad.
Nem csüggedés e könnyek anyja,
Rajtok tettek villáma ég;
Versengünk puszta semmiségen,
S fölöttünk mind borúsb az ég.

Én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemcsék kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel, az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd: hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék derengett: messzi deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha, nagy ritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó- por és rög semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott gyúrják az ember fiát.

Ha megérik benned a pillanat,
Ha szívedben kétség már nem marad,
Ha le tudnál bontani minden falat,
Ha az érzés fontos nem a gondolat,
Ha magasba röpítenek a szavak,
Ha életed most a fény felé halad,
Ne várj, ne titkold, s főleg ne tagadd,
MONDD KI, hogy megtaláltad az UTAD!

Ha egy nap megint elfog az érzés,
ha kevés a válasz, több a kérdés,
Amikor csak zenélnél, vagy írnál,
Azt érzed, most jobb lenne, ha sírnál.
Gondolj arra én ott vagyok veled,
Én vagyok most is a másik feled.
Letörlöm tisztán hulló könnyeid,
Vigasztallak, olvasom könyveid.
Ott csücsülök az ágyadon Veled,
Mosolygok Rád és fogom a kezed.
Elmondhatod, hogy most éppen mi bánt,
Szeretném, hogy ne érezd a magányt!
Veled leszek mindig, itt vagy messzebb,
Veled, ha rossz az élet, vagy ha szebb,
Most, Mindig és Örökké egy dalban,
A zongorán egy eltévedt hangban.

Jó lenne egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a Nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot.
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon.
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra
és a megszokottság ne törjön ránk.
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk...
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk.
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát...
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál,
nem elvárva a mező zöldjét,
a virágok színét, illatát,
a szirmok bársonyát.

2011.03.07. | 10:43

Mi a nő nekünk, férfiaknak?

Az egész világ maga, a szüntelen változás. Az anya, akinek testén át e világra léptünk, az első és végtelen önfeláldozás. Ő őrzi első lépteink, törli le könnyeink, testéből etet, szeretetéből nevel. Mindig megbocsát, ha kell és soha nem enged el, ő a fény, a meleg és minden ami jó, semmihez sem fogható és semmivel sem pótolható.