OKTÓBER 6. – AZ ARADI VÉRTANÚK EMLÉKNAPJA

A 13 aradi vértanú
Lahner György, Aulich Lajos, Damjanich János, Knezich Károly, Leiningen-Westerburg Károly, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Nagy-Sándor József, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Schweidel József, Vécsey Károly

1849. augusztus 13-án Világosnál a magyarok az orosz csapatok előtt letették a fegyvert. A tábornokok úgy hitték, hogy az oroszok megvédelmezhetik őket a vérszomjas Haynautól, de csalódniuk kellett.

Emily Dickinson: Mint bánat. észre vétlenül.....

Balázs Béla   Messze vagy messze....

Messze vagy, messze:

Most feléd is este

Ablakban állva kell kinézni messze,

Mint tengerjáró szép bárkám után,

Mint pálmás, kincses partjaim felé.  

Most téged is szemet behunyva kell

A fájó mellből meríteni fel.

Mint eljövendő mesék neveit

Mint el sem jövő nóták ritmusát.  

Messze vagy, messze.

- Látlak minden este,

Bárkámban vársz rám messze vizeken,

Énekled halkan legszebb énekem,

Kezedben gyöngyös, fekete babér.

Fuchs Éva
EMELT FŐVEL

Amikor azt hiszed elfogyott,
S nincs már több erőd.
Amikor azt érzed,
Ez, tovább nem mehet,
Emelt fővel élni nem lehet.
Összetört a bánat,
Ezernyi gond közt, homályban élsz,
feladnád már, nincs tovább.
S mégis, valami itt tart.
Nem tudod miért, nem tudod kiért?
Legyűröd a gondot,
lassan-lassan talpra állsz.
Az életet nem te adtad magadnak,
hát nincs jogod, hogy feladjad.
Az ember megmarad a holnapnak,
akkor is, ha gyötri a bánat...

Ecsedi Éva
Csodás álmok jönnek

ott, ahol a tenger-szem
csillogva hullámzik,
s madarak röppennek fel,
fel az égig,
ott, ahol a hegyek havas csúcsukkal
a magasba törnek,
ott, ahol az alpesi réten
az anemonák szirmai zenélnek,
ott, ahol a fenyők közt álmosan
bújik a napsugár,
ott a selymes fűben fekve
a kék eget nézem már,
arcod látom felhők közt,
árnyakat a fényben,
s ha szél borzolja hajam,
mint kezed simítása,
elképzelem milyen lenne
szíved dobbanása,

s látom repülni a türkizkék madarat
ott, ahol egy árnyas lombú fa alatt
ülök és rád gondolok, rád gondolok,
könnyeim erednek'
ott a pipacsok közt, végre,
csodás álmok jönnek...

S mint én magam, oly magányosan,
néz a hosszan izzó nap után:
és kesereg, mint én magam,
szüntelen bánatán.

A dombsor is egyként kapja imánk,
a szeles dombsor lenn, s a kék tenger ég:
vágyunk: ne várjon más semmi ránk,
csak szívünk, meg itt e szabad vidék.

Ah! oldozhatná csak el a kezem,
boldogan nézném, mint száll tova,
s nem panaszolnám, hogy fényesen
égő szemét nem látom soha.

De hadd hihessem, hogy ma, bár
hidegén sorvad, árva rab,
holnap ez is, az is tovaszáll,
végképp, örökre szabad.

Nem érhet kétségbeesés,
míg csillag gyúl az éjben,
míg harmatos az alkony és
reggel arany nap ég fenn.

Kétség nem győzhet rajtad itt,
hulljon bár könnyek árja:
akit szerettél, nincs-e mind
veled, szívedbe zárva?

Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
kettőzi szél nyögése,