""Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ...Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ...S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!... ""

Én azt kívánom mindenkinek!
/Annak aki úgy gondolja, hogy ismer,vagy annak aki nem, annak aki ítélkezik a tetteim felett,vagy annak aki nem.../
Minden apró kis örömöm, minden hatalmas boldogságom élje meg úgy, élje át úgy, ahogy én megéltem és megélem!

Helen Bereg:Bizakodás

Fuss, hagyd el mi fájdalmas emlék!
Fuss, hogy ne érjen utol!
Hagyd kitépje magával a szél
Fájdalmad örökét a múltból.

Nyisd szemed a jövő fényére!
Nyisd lelkedbe a bizakodást!
Hagyd, hogy ellepje szíved a béke,
Múlt porán nyíló boldogság.

Hagyd lelked szerelem járja át!
Hagyd fényben repkedni szíved!
Ne rettegj, nem mind csalódás!
Bizz! Létezik örök szerelem.

Helen Bereg: Hajnal


Bíbor fürdeti fellegek álmát,
Széllel libben a hajnali égre.
Harmat cseppen a rózsalevélre,
Szürkül, foszlik az éj feketéje.

Ébred lombkoronában az élet,
Víg madarak csicseregnek az ágon,
Zengi daluk reggel horizontján:
Nyújtóz napfény végig a tájon!

Helen Bereg

Szívemben

Szívemben kivirult a tavasz, tarkán kivirágzott,
Repked a lelkem méhként gyűjtve magára virágport.
Nem gondol korral, nem fél, már csak vele áldoz
Boldogság mezején, hol elámít szíveket Ámor.

Lépteid, ó szerelem követem, míg lüktet a vérem.
Életem alkonya gyarló vágyat igéz, meseszépet.
Álmomban sem gondoltam, hogy ily édes az élet.
Add nekem őt szerelem, mert nélküle meghalok, érzem.

Helen Bereg

Ámítás

Mit szemed lát nem más,
Csak a múló pillanat.
Szép vagy csúnya lehet ámítás,
Mellyel becsapod magad. 

Hunyd le a szemed,
Csak a szíveddel láss!
S tiéd lesz, végre megleled,
A valóságon túli csodát!

Helen Bereg   Pécs

Régi köveken koppanó cipő nyikorgására
ezred évnyi port ver fel a múlt.
Omló falakon lélegző belváros,
hol egykor római sereg hada vonult.

Szeretem utcáinak ódon hangulatát,
minden kő eltemetett titkot mesél.
Harcok kínja, szerelmek boldog fájdalma
képzeletemben hajdanvolt életre kél.

Mecsek meredekén felsétálva
kitárul előttem a messzeség,
szárnyaló madár szabadságát érzem,
hegy magasából letekintvén.

Előttem napfürdőzik a város,
utcák pókhálóján megcsillan a fény.

Engedd meg nekem.......

Néha megálltam, és néztem riadtan,

ahogy szédülten rohan a világ,

közben magamban csendesen sirattam,

amikor kertünkben meghalt egy virág.

A hó elolvadt, majd újra leesett,

az elszáradt fű tavasszal kinőtt,

hányszor akartam már mondani neked,

de szavaim megrabolta az idő.

Madarak jöttek, és ősszel elszálltak.

sápadt napfény szántotta a ködöt,

az évek némán gyűrődtek egymásra,

sokszor hullott már lomb a fejünk fölött.