Gyulai Pál   Szeretnélek még egyszer látni

Szeretnélek még egyszer látni

A kertben, ott a fák alatt,

Hallgatni édes csevegésed,

Mint gyermek, úgy örülni véled,

Szakítva a virágokat.

Szeretnélek még egyszer látni 

Homályos őszi délután,

Kandallónál a karosszéken, 

Ha mintegy elringatva, ébren

Alszol, s álmodozva nézsz reám.

Szeretnélek még egyszer látni,

Midőn úgy várod jöttömet,

Megismersz immár a távolból,

S bár ajkad oly hidegen szól,

Elárul néma örömed.

Tóth Árpád : Gyopár

A rezignáció.

Enyém késő gyopárja,

Ragyog a szirt kopárja,

Nap süt; pihenni jó;

Vén csend ormára hágtam;

Utadból félre vágtam,

Nem szállok én ki, Élet,

Már hetyke ölre véled

Csodákért vívni kár -

De a szivem merő seb,

Bölcsebb lettem s erősebb,

Mint bokszoló a ringben,

Én mindig úgy keringtem,

Nem kaptam semmi jón,

Vidáman és merészen

S ha volt is benne részem,

Ritkán adtad tenyérből,

Kis részem a kenyérből

Fog kellett és köröm,

Birokra kelni véled

Vad voltál, furcsa Élet,

S nem rózsában bokáig,

Vadont jártam sokáig,

Hej, Élet, hallod-e?

Az emberi lét értelme....

“Elfogadni tudni a boldog napokat, de az örömteleneket is. Sem kicsordulni, sem elsivárulni. Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni. Sem szónokolni, sem elnémulni. Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni. Nem hivalkodni, és nem tetszelegni - sem az éles... kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idő. Az előbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti. Utat választani, de nem a sikerét, hanem a boldogságét. Az úton járni, majd végigmenni, a nagyságot az erénnyel, és nem a szerencsével mérni.

Kései köszönet

Mennyi halottad van már!
Lelkedben vörösen sötétlõ naptár:
a hûek elmentek, te itt maradtál.

Hogy vállalod sorsod, már kevés:
életed állandó semmittevés,
két nász között sok-sok temetés.

Vendég vagy, de ez nem vígasztal:
kincsektõl roskadó gyászos asztal
mellett egy üres szék marasztal.

Megváltanád, ki int, s felállni készül,
de néked más idõ jutott osztályrészül -
ám a távozók alakja mind-mind beléd szépül,

hogy te légy, ki elmondja róluk,
hogy voltak...

Arvai Tibor   Hajnali szimfónia.

Amikor itt a hajnal,

megkezdődik a Dal!

Először, csak magasból szól,

az aranyló felhők alól,

mint a visszhang!

Ilyenkor csendes, mint a szellő,

szirmok között átszökellő.

Mint egy távoli sóhaj,

tör elő a zengő moraj!

Sóhajt a föld, a fű, a virág,

minden gyökér és minden ág!

Egy briliáns harmatcseppen,

a fénysugár tovaszökken.

A tó tükrén pihen az ég.

Keleten már lángolva ég.

Lassan erősödő fénye,

visszavillan a tűnő éjbe!

Müller Péter

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám.

Müller Péter Hogy mennyire szeretnek...

Hogy mennyire szeret valaki, azt onnan tudod egészen pontosan bemérni, hogy mennyire tudja a hibáidat megbocsátani.
S ha nem képes erre - bármilyen fájdalmas is -, tudd, hogy az elsősorban az ő tragédiája.
A nem szeretésnél sivárabb, szegényebb és sötétebb állapot nincs.
Mások lelkébe belebújni azt jelenti, hogy az ember a bal szemével tisztán látja a másik hibáját, a jobb szemével megbocsátja őket - és szívének középpontjával szereti.

Müller Péter

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése.

Müller Péter

Varázskő

A mulandóság országában rövid a "veled" és hosszú a "nélküled".

Itt, látod, minden ideig-óráig tart.

A barátság: egy kézfogás, szemek ismerős összevillanása.

Találkozás - és máris búcsúzás.

Az "együtt" itt egy suhanó repülés a szakadék fölött.

Minden mulandó.

Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom és eloszlik, kivéve egyet:

ez a szeretet.