Szádeczky Kardoss György: Nincs időd!

Szoktál-e néha meg-megállni,
És néhány percre megcsodálni
A zöld mezőt, a sok virágot,
Az ezerszínű, szép világot,
A dús erdőt, a súgó fákat,
A csillagfényes éjszakákat,
A völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd!

Szoktál-e néha simogatni,
Sajgó sebekre enyhet adni,
A hulló könnyeket letörülni,
Más boldogságán is örülni,
Meghallgatni, akinek ajka
Bánatra nyílik és panaszra,
Vigasztalni a szenvedőt?

Jószay Magdolna: Most kell...

Most kell, hogy jót tégy,
most törekedj arra,
hogy angyal légy,
most légy lankadatlan,
most légy pótolhatatlan,
és mosolyogj, mosolyogj...

most adj vigaszt, reményt,
simogasd szíved melegével
a rád szoruló gyengét,
most segíts, ha hívnak,
most eredj, ha várnak,
és mosolyogj, mosolyogj...

most áldj, ha erre kérnek,
most bocsáss meg mindazért,
mit ellened elkövettek,
most hallgasd a panaszlót,
vigasztald a gyászolót,
és mosolyogj, mosolyogj...

M. Laurens Gyertyák vagyunk

Gyertyák vagyunk, kiket a Teremtő gyújtott,
Gyertyaként élünk a fényben, mit Ő nyújtott
Dolgunk az életben, őrizni a lángot,
Elűzni a sötét semmit, vigyázva e világot.

Minden gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz
Egyik gyertya vékony, és tömzsi lett a másik,
De minden egyes gyertya csupán égve világít.

Együtt szép és meleg csak a fényük,
Délceg ragyogás, vagy szerény fény a létük
Éltükben lobogva egyre-egyre csak égnek,
Ők adják a meleg lelket, a hideg égi éjnek.

Várnai Zseni - Ne irigyelj.......


Ne irigyelj, púpos ember,
amiért egyenes vagyok,
a lelkemen oly nagy púp van,
hogy majd belészakadok.

Te nem látod, de én érzem,
hogy ez a púp mily nehéz,
bele van ám gyömöszölve
egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember, ne haragudj,
én sem látok messzire,
bukdácsolok, botorkálok,
s nem találok semmire.

Fogadj engem testvérednek,
szegény néma, s hidd nekem,
én is csak dadogva szólok,
s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem, bénák,
nyomorultak, szegények,
ügyefogyott vagyok én is,
össze-vissza beszélek,

képzelődöm, álmodozom,
mint az őrült, s azt hiszem,
üvegből van, s összetörik,
összetörik a szívem

Kaffka Margit: Nem hiszek...... .............



Egy fáradt pille ringott haldokolva
tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
remegve űzött őszi sugarat.

Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
hogy a nyaram sohsem jön vissza már.

Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
és csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak
oly teli fénnyel, mint tán soha még.

Váci Mihály: Bodza...... ........... ............


Virágodat a méh kerülte,
nem tépték, mint az orgonát:
kalapjához senki se tűzte,
s nem szívta senki illatát:
mert május-esten, mikor sírnak
a holdfény-húrú hegedűk,
ki is kötözné bús csokornak
lelked , a fürtös-keserűt?

Míg tavasszal körüllobog
a Föld övén virágok lángja,
és bűnbe hullott angyalok
vér-ajkával suttog a mályva,
ökölnyi tűz-parázs a rózsa,
a pipacs ég, mint könnyű seb:
- kertek alól zokogva hozza
a szél tömjénes ihleted.

Arany-Tóth Katalin : Küzdj!


.
Küzdj a máért, a holnapért
a szürke egymásutánért

Ásd ki magad a sárból
a halál sötét torkából

Folyó vize el ne nyeljen
ússz, ússz az árral is szemben

Bújj elő a romok alól
tépd ki magad a lángokból

Kitartásod messze érjen
ösztönöddel útra kéljen

Víz áztatta, szél tépázta
vándor lelked leigázva

Mégis mindig talpra állva
becsület rendjét szolgálva

Ha kell, hát szomjan és éhen
vagy pusztító betegségben

Izzasztó, véres verejtékkel
küzdj!

Farkas Éva :Lelkemből lelkedig

Néha nagyon közel vagyok hozzád,
Úgy olvaslak, mint felnyitott könyvet.
Érzem ki nem mondott félelmeid,
S titkaidtól nekem se lesz könnyebb

Máskor fényévekre kerülsz tőlem,
csigaházadba újra visszabújsz,
Kimért leszel, hűvös és túl józan,
Köröttünk áll szürke falként a múlt

Azt montad egyszer :bár segíthetnél,
De soha nem hitted el, hogy tudok.
Ezért oly hosszú, és nehéz az út,
Míg lelkemből lelkedig eljutok.

Wass Albert: Vizek felett

Ó Istenem, de könnyű volna
az élet-terhek hordozása,
ha tudnám azt, hogy minden könnyem
Valakinek mosolygása.

Ha tudnám azt, hogy minden álmom,
amit az élet szétzilál,
valakinek valóra vál
és lelkem minden barázdája,
amit a sors naphosszat árkol:
neki lenne boldogsága.

Ha tudnám, azt, hogy amíg bírom,
minden ütést érette adnak.
Lélekölő fekete éjek
az Ő álmain virrasztgatnak,
minden derékba tört reményem,
Őrlése száz malomkeréknek:
minden, amit reám mérnek:
simogatás egy Sortestvérnek.

Aranyosi Ervin Szívedből szólj...

Szívedből szólj, s másoknak küldd el azt,
Vidíts, taníts, s ha kell te nyújts vigaszt,
Segítsd fel azt, ki előtted lent hever,
Ápold a lelkét, mert többet érdemel.

Ha megbántanak, - porold le lelkedet!
Ne őrízgesd a vélt sérelmeket.
Gyarlók vagyunk, s már túl érzékenyek.
(Szótüskék szúrják az érző lelkeket.)

Ha így teszel, lelked is felderül,
A békesség madara a válladra ül.
Szívedet boldog nyugalom járja át,
És ezt az érzést másoknak add tovább!